Pasta – 파스타

Adatok:

Részek: 20

Sugárzás: 2010

Dalok:

– Pasta OST

Infó még a sorozatról: itt és itt

Történet:

Seo Yu Gyeongot éppen előléptetnék szakácsnak konyhalányból, amikor is új főnök érkezik a konyhába, aki azzal kezdi, hogy kirúg minden nőt. Seo Yu Gyeong azonban nem megy el. Aztán lassan egymásban szeretnek…

Karakterek:

Seo Yu Gyeongot nagyon nem szerettem, mert hát nem igazán értem mit lehet szeretni ebben a kissé bugyuta, naiv és tudatlan lányban. Persze, el lehet szórakozgatni vele, de igazából olyan szürke és semmilyen volt, hogy nem tudtam megkedvelni. Azt meg főleg nem értem, miért szeretett bele két férfi is.

Choe Hyeon Uk pont az a fajta karakter, akit szeretek, és szerintem rajtam kívül még sokan. A kívülről morcos, hideg, akár kegyetlen, de belül egy teljesen normális ember. Remek volt.

O Se Yeong volt a kedvencem a nők közül. Mert könnyebben azonosultam vele, mint pl. Seo Yu Gyeonggal. Mert ki nem követett el még hibát? Ki nem akarta még újrakezdeni az életét, Ki nem kapaszkodott még fölöslegesen egy szerelembe és nem mert továbblépni? Szerintem mindenki. És szerettem, hogy a hibái ellenére nagyon szerethető karakter volt.

Kim San volt a szívem csücske, bár az ő nagy szerelmét sem igazán értem, de jó volt azt látni, hogy van olyan férfi még a világon, aki 3 évig tud titokban szeretni egy nőt. Bár pont ezért tűnt eléggé idealisztikusnak…

Szereplőgárda:

A négy főszereplő egészen jó volt, bár nyilván Lee Seon Gyun vitte a hátán az egészet, nélküle eléggé semmilyen lett volna színészi játék. Zseniális ez a pasas, tényleg. A Coffee Prince-ben pl. elég soká tartott, hogy megszeressem, de aztán azóta nagyon kedvelem!

A többi három főszereplőnk rendben volt, az átlagos szintet hozták.

Mellettük viszont szinte mindenki szörnyű volt. Az olasz szakácsok egy az egyben, főleg a nőnek kinéző No Min U! De a másik 4 szakács is, nem csak hogy nem voltak szépségek, de annyira irritálóak voltak, hogy utáltam őket. És persze a lányok, hát ők a szörnyűség tetőfokai voltak!

A mellékszereplők között két meglepetés volt csak: Hyeon U, aki a pincérsrácot alakította, őt nagyon kedveltem. Lee Seong Min, akit nagyon nem szerettem az elején, de a végére az egyik kedvenc karakterem lett, és a színészi játéka is értékelhető volt.

Pozitívumok:

– Lee Seon Gyun!

– A romantkázós jelenetek

Negatívumok:

– Ha toplistáznék olyan sorozatokat, amikben a leggusztustalanabbul esznek, ez nyerné az első helyet! Hát így kóstolgatni a tésztát, fúj!

– A sztori: volt ebben lehetőség, de úgy érzem, csomó mindent nem használtak ki benne, lehetett volna több drámázás. Az elején attól féltem túl sok lesz, de túl kevés volt, pedig én szeretem a szerelmi drámákat!

– A szinkron és fordítás: nem írok róla semmi mást, nyígtam miatta már eleget.

– Seo Yu Gyeong: egy erős női karakter mellett sokkal jobban a hatása alá kerültem volna, de ez a mindenkinek behódoló, fejet hajtó ázsiai nőtípus nekem nagyon nem jön be.

Amit tanultam belőle:

– Egy kevés főzési ismeretet talán szereztem (bár igazából ezt csak azért írom, hogy írhassak ide valamit. Enélkül is egészen jól tudok főzni)

Értékelés:

5/10

Pasta 9. rész

Mivel már majdnem a felénél vagyunk, gondoltam írok róla egy kis rövid bejegyzést. 9 rész, és kezdem azt érezni, hogy kezd kifulladni a sorozat, nem viselem jól ezt a romantikus huzavonát szerintem, kezd idegesíteni.

Ami nem tetszik:

– Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokat ront az egészen a szinkron. Azt is tudom, hogy Harcsik Róbert hanga rengeteget elvesz a Lee Seon Gyun-féle hangélményből, és habár nem vészesen rossz, de mégsem bírom túltenni magam azon, hogy hiányzik az eredeti! Plusz Zámbori Soma viszont annyira kellemes (bár olyan lassan beszél!), hogy Kim San talán túl szimpi nekem, az eredetiben nem tudom, milyen lenne. A legszörnyűbbek a kirúgott lányok egyébként, ha megjelennek, már húzom a szám.

 – Valamint a fordítás! Néha teljesen értelmetlen szószerkezeteket veszek észre. Arról nem is beszélve, mennyire következetlen a magázódás-tegetzés terén, vagy éppen azt vettem észre, hogy  Seo Yoo-Gyeong néha nővér, néha húg, ha az tesójával kapcsolatban beszél róla az apja. Nem tudom, koreaiul van-e rá külön szó, de ha nincs, akkor is lehetne következetes. Plusz hiányzik minden egyéb sajátosság, oppák, és hyungok is… nem mondom, hogy meg kéne hagyni, de akkor is, szokatlan és olyan erőltetett.

– Az évődés: mondtam már az elején, hogy ez a 20 rész sok lesz, és már most érezni ezt. Ezen a 9-en majdnem elaludtam!

Ami tetszik:

– Azért azok a romantikus jelenetek működnek. Még ha a szikrát nem is érzem, de az ilyen puszilós, ölelős, kézfogós részek legalább bejönnek!

Összegzésképpen: ha nem a tv-ben menne, már lehet feladtam volna (amúgy nem biztos, mert eredetiben ugye valamennyivel jobb lenne). Azt érzem, mint szinte minden koreai sorozatban, amit eddig néztem/nézek: ugyanaz a séma, de ebbe a témába nem kezdek bele, de majd szentelek neki egy bejegyzést!

Legközelebb pedig akkor írok majd a Pastaról, ha befejeztem, és jön a nagy értékelő bejegyzés 🙂

Pasta 파스타 1. rész – bepillantás az eredetibe

Csak azért, hogy mindenki tisztában legyen, miről maradunk le a nem túl jó szinkron miatt. Lee Seon Gyunnak olyan hangszíne van, amit lehetetlen visszaadni bármilyen szinkronnal. De amúgy sem elég harsány ez a Harcsik Róbert, például a kiabálós részeket nagyon rosszul csinálja. Lee Seon Gyunt legalább olyan erős karizmatikus hanggal áldotta meg a sors, mint Alan Rickmant vagy Stephen Fryt, és mi ebből nem hallunk semmit 😦
Na meg persze a lányok egyike sem olyan idegesítő valójában, mint a szinkronban…

Minami Shineyo –미남이시네요 – You’re beautiful

Adatok:

Részek: 16

Sugárzás: 2009 ősz

Dalok:

A.N.JELL – Promisse

Park Shin Hye – Lovely Day

Park Shin Hye – Without Words

Jang Geun Suk – Without Words

A.N.Jell – As Ever / Still

Jang Geun Suk – What Should I Do

Infó még a sorozatról: itt és itt

A You’re Beutiful szerintem az egyik legsikeresebb koreai sorozat, olyan alap, mint a Hana Yori Dango vagy a HanaKimi a japán doramák terén. A japán verziót (Ikemen desu ne) láttam először, de mindenhol úgy olvastam, a koreai sokkal jobb, így hát ez volt a legelső koreai sorozat, amit végignéztem.

Történet:

A főszereplőnk egy apácalány, az ikertestvérének elszúrják a műtétét, így hát be kell ugrania helyette. Csak az a bibi, hogy a testvére fiú, és az egyik híres fiú együttesben (A.N.JELL) jelentenék be éppen új tagként. Így hát az apácanövendék hirtelen Go Mi Nammá változik, és átveszi a bátyja helyét a bandában.

Izgalmas, nem? És nekem amúgy is bejönnek az olyan sorozatok, ahol lányként fúnak kell öltözni vagy fordítva.

Karakterek:

Hwang Tae Kyung karaktere abszolút a legjobb az egészben, a kívülről morcos, utálatos srác, akit aztán ha megismersz és megértesz, totálisan meg fogsz szeretni. Ő van a leginkább rendben a karakterek közül, múlttal, célokkal, hibákkal. A többiek, még Go Mi Nam is eléggé felszínesek voltak nekem, valamelyik karakter nyilván a szórakoztatásért volt felelős, így nem gond ez, de Go Mi Nam motivációit nem mindig hittem el, miét teszi meg ezt a bátyjáért, ha a sorozatból úgy tűnik, hogy még beszélő viszonyban sincsenek egymással?

Szereplőgárda:

Park Shin Hye játssza Go Mi Namot, nem rossz, nem vészes, csak valahogy találhattak volna férfiasabb lányt is a szerepre. Szerintem a valóságban nem lenne olyan ember, aki bevenné, hogy Park Shin Hye fiú!

Jang Geun Suk remekül alakítja Hwang Tae Kyungot. A bandavezért, aki nem akar új tagot, aki ellene van ennek az egésznek. És habár a japán verzióban Tama-chan sem rossz, azért senki sem tud úgy csücsöríteni, mint Geun Suk oppa 🙂

Jung Yong Hwa volt az, akivel nem voltam megelégedve, az általa megformált Kang Shin Woo olyan kis vérszegény volt, hogy egy pillanatra sem győzött meg.

A Lee Hong Ki által életre keltett Jeremy sem volt egy nagy szám, de hát ő pont a kedves-aranyos-vicces karakter, úgyhogy ennek a szerepnek tökéletesen megfelelő volt.

Pozitívumok:

– A bevágások: amikor egy-egy karakter gondolkodik, elképzel valamit, akkor igazán vicces jelenetekben láthatjuk az adott szereplő gondolatait. (És mindez borzasztó módon hiányzik a japán verzióból!)

– Megfelelő mennyiségű romantika: pont annyi volt, hogy nem kellett olyan sokat nyűglődni. Nem szeretem azt, amikor részeken át csak döntésképtelenségben szenvednek a szereplők.

– Go Mi Nam: nem szoktam túlzottan szeretni a női karaktereket, de annyira jó volt, mikor folyton elszúrt valamit. A vécés jelenet az elején… hát azt hiszem az egyik legjobb, amit valaha láttam 😀

– Humor: kevés sorozaton röhögtem ennyit!

– A le nem fordítható szójáték a címmel és Go Mi Nam nevével

– A zene: nem véletlenül tettem ki az elején egy rakat youtube-linket 🙂

Negatívumok:

– Túljátszottság: néha éreztem, hogy túlontúl viccesek akarnak lenni, Jang Geun Suk már említett szájcsücsörítéseiből néha azért túl sok volt már.

– A történet íve: ezt szerintem minden koreai sorozatnál felírhatnám. Hozzá vagyok szokva a Japánban 9-11 részekre kalibrált történetekhez, ahol pörögnek az események. A koreai sorozatoknál az én ízlésem szerint túl lassan indul be az egész, és általában túl elnyújtott az utolsó egy-két rész.

– Sírás: nekem túl sok…

Amit tanultam belőle:

– Ha egy lány fiúnak öltözik, biztos, hogy bele fog szeretni egy fiúba, és belé is szerelmes lesz egy (vagy több) fiú – és ezt nem csak itt, hanem már a HanaKiminél is láthattuk 😀 A szerelmi három/sokszögek menők!

Értékelés:

10/10 – mert bár soroltam negatívumokat, de ha erre nem adok maxot, akkor szerintem sose fogok semmire sem.

Pasta 파스타 1. rész – első benyomás

No hát mivel nem vagyok a kosztümös doramák rabja (igazából kb. mind kifogott rajtam eddig), így örültem, hogy végre modern korban játszódó sorozatot is láthatunk a tv-ben. Inkább a japán sorozatokhoz áll közel a szívem, de ha már koreaiban idáig jutottunk, egyszer talán a japán sorozatokat illetőleg is fogunk majd itt járni 🙂

Tehát akkor első benyomások, gondolatok a Pasta első részéről:

1. A szinkron: nem a legjobb, még most sem, bár nem zavart olyan rettentő módon, ám Lee Seon Gyun fantasztikus hangját meg sem közelíti a szinkronhangja. Muszáj lesz belenéznem az eredetibe is, hogy halljam azt is!

2. A történet: Bejött, kevés dorama van ami első alkalommal megfog. De ez most olyan volt, az aranyos kis bugyuta találkozás, a zebrás randi-dolog, a halak, meg az egész. Jó ez egyelőre, bár a 20 rész nekem soknak tűnik, koreai sorozatokban a 16, japánban meg a 11 az, amit szeretek. De legalább jó kis kajálós dorama, amiket szeretni szoktam.

3. A színészek: A koreai sorozatok terén nem vagyok otthon, de Lee Seon Gyun már a Coffee Princeben is olyan jó volt, hogy igazából érte néztem meg, úgyhogy miatta biztos megéri nézni. De egyelőre Gong Hyo Jin is korrektnek tűnik, csak a barátnők idegesítettek picit (főleg a szinkronjuk!).

Holnap megnézem a következő részt is, ha minden jól megy! 🙂 Az egyetlen, amit sajnálok, hogy anyukám (akivel együtt sorozatozunk) délutáni műszakos, így ő lemaradt róla. De majd keresek rá megoldást…